2009. május 22., péntek

A Caminóról

Az utóbbi években egyre nagyobb „divat” lett zarándokútra menni, az interneten megsokasodtak a Caminóval kapcsolatos magyar honlapok, útleírások, élménybeszámolók, és könyvek is jelentek meg a témában. De vajon mennyit tudunk a zarándoklat kialakulásáról?
A legenda szerint Kr.u. 800 körül találták meg Szent Jakab apostol földi maradványait Spanyolország észak-nyugati részén, Galiciában. Rögtön alapítottak is egy várost a közelben, amely az apostol nevét viseli (Santiago de Compostela), és a Camino hamarosan a három fő keresztény zarándokút egyikévé vált (a másik kettő Rómába illetőleg Jeruzsálembe vezet). Igazi jelentőséghez azonban akkor jutott, mikor 1078-ban török kézre került Jeruzsálem. Urak (pl. Nagy Károly) és alattvalók, írók, költők (pl. Dante) is bejárták az utat a középkor folyamán.
Manapság reneszánszát éli a zarándoklat, az ún. Szent Években (ha július 25-e, Szent Jakab ünnepe vasárnapra esik; legközelebb 2010-ben lesz) akár kétszázezer ember is megteszi a kb. 800 km-es Szent Jakab-utat (2004-ben kb. 180.000 ember járta végig), melyet 1993-ban a Világörökség részévé nyilvánított az UNESCO.
Ma már nem csak keresztény-vallásos indíttatásból vágnak neki (és nem csak gyalogszerrel, hanem kerékpárral vagy akár lóháton), sokan kirándulásnak, kihívásnak tekintik az utat. Még a távol-keletről (Japánból, Koreából) érkezett zarándokokkal is találkoztunk, de a többség európai, főleg németek, olaszok, franciák és persze spanyolok.
Több Santiagóba vezető útvonal is létezik: a legnépszerűbb a Francia út, mely St. Jean Pied de Port-ból indul, a Pireneusokban. Ezenkívül ismert és egyre népszerűbb az Északi út (és a Primitivo), mások választhatnak ezeknél rövidebb útvonalat, ilyen pl. a Portugál út, amely, mint a neve is mutatja, Portugálián keresztül vezet Galiciába; az északon A Corunától Santiagóig tartó Angol út pedig kb. 100 km hosszú (hagyományosan az angol földről hajóval érkező zarándokok választották a középkorban). A leghosszabb útvonal a Spanyolország szívén átívelő, több mint 1000 km-es Ezüst út.
A zarándokok egy része nem áll meg Santiagóban, hanem tovább megy Finisterrébe, az Atlanti-óceán partjáig, mely további 89 km-t jelent; a hely, mint azt a neve is mutatja, az egykor ismert világ végét jelentette, ahol a Nap eltűnik a hatalmas víztömeg mögött.
A Camino szimbóluma a fésűs kagyló, a hagyomány szerint azért, mert Jézus tanítványa az óceánon át érkezett Hispániába, hogy térítsen; egy másik legenda viszont úgy szól, hogy egy zarándokot rablók támadtak meg, és a tengerbe menekült előlük, majd Szent Jakab közbenjárására az egész testét beborító kagylók mentették ki a vízből. „A kagyló egyben a keresztény ember szimbóluma is lehet. A kagyló ugyanis kinyílik az életéhez szükséges táplálék miatt, s a bekerülő homokszemeket igazgyönggyé alakítja. Ugyanígy a keresztény ember sem zárkózhat be önmagába azért, hogy elkerülje életében a rosszat, a fájdalmat.”
A kagylóval egyébként az útvonalat is jelölik, illetve ugyanerre szolgálnak a sárga nyilak (gyakorlatilag térképre nincs is szükség). Leginkább a Francia út van kiépítve, de most már az általunk bejárt Északi úton is elég jól ki van jelölve az útvonal. (Ettől függetlenül érdemes guide-ot vinni. Sajnos magyar nyelvű kiadásról nincs tudomásom, német, angol, francia és spanyol nyelven azonban részletes útleírások, füzetecskék kaphatók, rendelhetők az interneten, sőt, akadnak letölthető PDF változatok; hasznos információkkal szolgálnak ezen felül a magyar nyelvű blogok, élménybeszámolók is.)
Spanyolországban a munkaadók általában bátorítják alkalmazottaikat, hogy menjenek el a Caminóra, ahogy az sem meglepő, hogy a bíróságok fiatalkorú bűnelkövetőket köteleznek zarándoklatra. (Ilyenkor természetesen pártfogó kíséri őket a kijelölt útszakaszon.) De ehhez hasonlóan a szabadságvesztésük letöltésének vége felé járó elítéltekkel is találkozni, akik nevelőtiszt társaságában gyalogolnak, vagy éppen (ingyen)munkát vállalnak a zarándokszállásokon.
Mindez nem véletlen: a Camino hatással van az emberi lélekre, személyiségre. Hosszú, monoton, mindennapos fizikai igénybevétellel jár. Bármilyen furcsának is tűnik, mégis inkább „fejben dől el”, az akaraterőn múlik, ki jut el Santiagóba, és ki nem. Az út mindenkinek mást jelent, a tapasztalás egyéni, és más dolgok jelentik a nehézséget. Sokan akkor döntenek a kiutazás mellett, mikor úgy érzik, életük fordulóponthoz ért, válaszokat várnak kérdésekre, Istent keresik vagy más spirituális okból vágnak bele. Bárhogy is legyen, a Camino nem hétvégi kirándulás, nem egyszerű túra a hegyekben, különösen, ha valaki egy huzamban vállalkozik rá.
Találkoztunk többekkel, főleg spanyolokkal, franciákkal, akik csak egy-egy szakaszt tettek meg (amíg szabadságuk kitart), majd a rákövetkező évben ott folytatják, ahol abbahagyták idén. Megint mások csak az utolsó 100 km-re mennek el, a santiagói zarándokirodában ugyanis már ekkora táv megtétele esetén is kiadják az ún. compostelát, azt a latin nyelvű oklevelet, mely igazolja, hogy tulajdonosa elzarándokolt Santiagóba. (Azt pedig, hogy valaki zarándok, a credentiallal bizonyítják, melybe az út során pecséteket gyűjtenek a peregrinók a szállásokon illetve templomokban, bárokban.)
Anélkül, hogy bárki teljesítményét kisebbíteném, úgy hiszem, nem egészen ugyanaz a megérkezés (sőt, a Santiagóhoz „közeledés”) élménye 100 vagy 850 km megtétele (néhány nap vagy több hét) után…
Más-más élmény egyedül vagy csoportban, esetleg valakivel menni. Sokan magányosan zarándokolnak, és nem keresnek útitársakat, de még ha nem egyedül megyünk, akkor is jó, ha legalább alap szinten beszélünk angolul vagy esetleg spanyolul. Rengeteg érdekes emberrel találkozni, helyiekkel és peregrinókkal egyaránt; a spanyolok köztudottan vendégszeretők, közvetlenek és segítőkészek; még akkor is kéretlenül mutogatták az irányt, ha egyébként egyértelmű volt az út. Az utca embere nem egyszer „Buen Camino!”-val köszön, az autósok pedig dudálnak, integetnek.
Szinte minden zarándok más tempóban halad, nők és férfiak, „profi” teljesítménytúrázók és ráérő nyugdíjasok, átlag fiatalok és középkorúak egyaránt akadnak. A Camino nem verseny, ennek ellenére olykor előfordult, hogy ki kellett lépni a szűkös szálláslehetőségek miatt, vagy egyszerűen azért, hogy délután maradjon idő várost nézni. Mi naponta kb. 25 km-t tettünk meg átlagosan, ami soknak és kevésnek is tűnhet, attól függően, kinek milyen túrázó tapasztalata van. Volt olyan nap, mikor csak 12 km-t, és volt, mikor 37-et kellett gyalogolni, pihenőnapot azonban legelőször Santiagóban tartottunk.
Az utat mindenki magának szervezi meg, kezdve azzal, hogyan jut el abba a városba, ahonnan nekivág a Caminónak. (Mi vonattal mentünk, repülővel jöttünk, a jegyeket hónapokkal korábban lefoglaltuk.) A jelzések általában egyértelműek, de nem egyszer alkalmunk nyílt rövidíteni, ésszerűbb terepet választani, és nem követtük a hivatalos utat; máskor a nyilak – pl. útépítés miatt – eltűnnek, vagy éppen elfelejtik visszaterelni az eredeti „mederbe”, és felesleges kitérőt kénytelenek tenni a zarándokok. Ezért érdemes tájékozódni az útvonalról, a már említett idegen nyelvű guide-ot beszerezni. Most már az Északi út jelzései is egészen jól követhetők; a Camino de la Costa előnye, hogy kevesebb a zarándok, mint a népszerűbb és ismertebb Francia úton, ennek megfelelően azonban a szállások száma és befogadóképessége is kisebb.
A szállások (alberguék) – melyekről szintén a guide nyújt információt – egyébként kifejezetten zarándokoknak vannak fenntartva, ennek megfelelően olcsóbbak is (olykor ingyenesek, máskor a zarándokra van bízva az adomány összege), ami sajnos főként a drágább Baszkföldön vonzza a strandolás céljából érkező turistákat.
A terep szinte csak Cantabriában tartogat könnyebbséget, egyébként fel kell készülni a szintkülönbségekre, betonra (hiszen nem erdei túráról van szó, az út sokszor városokon át vezet, rendszerint templomok, katedrálisok más kegyhelyek érintésével). Kiutazás előtt másfél hónappal minden nap gyalog jártam dolgozni, ami naponta kb. 6 km sétát jelentett. Ez alatt az idő alatt bejárattam a túracipőt is, ami szintén nem árt, tekintve, hogy hamar kialakulhatnak a vízhólyagok.
A hátizsákban el kell férnie három váltás alsó ruházatnak, túrazokninak és pólónak (egy hosszúujjú), két, rövidnadrággá alakítható, könnyű anyagból készült és gyorsan száradó túranadrágnak, egy polár pulóvernek, hálózsáknak és esőkabátnak. Utóbbiból a poncsó szabású, hátizsákot is védő, térd alá leérő változatot érdemes venni. Külön papucsot vinni felesleges, egy jó túraszandál betöltheti a szerepét. Némelyek elképesztően felesleges dolgokat cipeltek magukkal: a Camino lemondással is jár, nem érdemes vinni hatféle arckrémet, külön mosószert vagy tusfürdőt, ha pl. a sampon helyettesíti az utóbbi kettőt. A naptejet azonban nem szabad otthon felejteni, még ha – idén nyáron legalábbis – mindössze néhány napon fogtunk ki kánikulát és tűző napot. Egyébként az óceán lehűti a levegőt, és sokszor borult az ég, kellemes kirándulóidőt biztosítva; de Galicia például óceáni éghajlatú, reggelente kifejezetten hideg volt.
Kb. 8 kg lehetett a hátizsákom, mások ennél lényegesen nagyobb súlyt is cipeltek a hátukon, azonban minél jobban megterheljük a zsákot, annál biztosabb a vízhólyag kialakulása. A gyógyszeres-túlélőcsomag nélkülözhetetlen darabja éppen ezért a vízhólyag- és ragtapasz mindenféle méretben és alakban.
Spanyolországban rengeteg a látnivaló, szinte minden egyes falucskában áll igen jó állapotú, a helyiek által mai napig „használt” románkori templom, a nagyobb városok pedig hatalmas kulturális örökséggel bírnak. Az Északi út érinti pl. Bilbaót, Santandert, Oviedót, Lugót: több helyütt megőrződtek az ókori római vízvezetékek, hidak és városfalak is, de éppúgy jelen van a modernkori tudatos várostervezés. Számtalan múzeum, kiállítás várja a látogatót, és mivel szinte állandó „útitársunk” volt az óceán, Baszkföld, Cantabria és Asturia strandjai, sziklás partvidékei mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Igyekeztünk minél több helyi étel- és italkülönlegességet kipróbálni, amihez nálunk nem, vagy csak igen drágán lehet hozzájutni. A spanyol konyha hagyományosan jó; minőségi, friss alapanyagból készítik még a „tömegétkeztetésre” szánt ételeket is. Természetesen főleg a tenger gyümölcseire (kalamári, kagyló, polip, hal stb.) kell gondolni, de a hétköznapi alap élelmiszerek is nagyon jók (tejtermékek, különösen a sajtok; utóbbiból jellegzetes süteményt is készítenek Asturiában). Ezen felül rengeteg friss zöldség, saláta kerül az asztalra. A minőségi borok kb. fele annyiért kaphatók, mint a nagyjából hasonló kategóriás csúcsboraink.
Telítődtem élménnyel, miközben tudom, mennyi mindent nem volt alkalmam látni; a négy, már említett tartomány mintha négy külön ország volna (különösen Baszkföld, ahol házfalakra festett rajzokkal, ablakokból kilógatott zászlókkal követelik a függetlenséget, miközben ETA ellenes feliratokat is olvasni).
Az út során az ember megtanul örülni az egészen apró, jelentéktelen de legalábbis hétköznapi dolgoknak (pl. annak, hogy végre ki tudta mosni a ruháit, vagy alkalma nyílt addig állni a forró zuhany alatt, ameddig csak akar). Az első tíz-tizenöt nap a legnehezebb (legalábbis nekem az volt), míg a szervezet hozzászokik a mindennapos megterheléshez, a láb- és vállfájáshoz (utóbbi úgy megszűnt egyébként, mint amit elvágtak). Aztán észreveszi, hogy már gyorsabban tud haladni, és idővel képessé válik száz kilométerekben és napokban gondolkodni, végre felmérni a távolságot, amit megtett és ami még előtte áll – onnantól pedig már minden sokkal, de sokkal könnyebb.

A pecsétgyűjtemény: credentialok


A zarándokirodában kiváltott Compostela


Muxiana